A történetünk 2006-ra nyúlik vissza. Férjemmel 2005-ben ismerkedtem meg, viszonylag későn találkoztunk, ő 35 éves volt én 31. Mindketten túl voltunk már addigra elég sok párkapcsolaton, pontosan tudtuk, hogy igen ez az amit kerestünk. 2006 nyarán össze is házasodtunk nem nagyon volt mire várnunk. Az esküvő után abba is hagytuk a védekezést és mint egy idilli mesében azonnal teherbe is estem. Nagyon szerettük egymást, csodás volt ez esküvőnk, terhes voltam, mit kívánhat még az ember.
Elmentünk az első ultrahangra, ahol megállapították a terhességet, már volt szívhang és azt mondta az orvos lát mellette még valamit, talán egy másik magzatot is. Minden közeli családtag barát megtudta a jó hírt. Ez nagy hiba volt.
Visszamentünk egy hét múlva a 8-9. héten, akkor már nem volt szívhang és szétesőben volt maga a magzat is. Előző éjjel rosszat álmodtam, valahogy megéreztem, mert eredetileg úgy volt, hogy egyedül megyek, mert a Férjem dolgozik.
Reggel az volt az első mondatom: Ugye eljössz velem, mi lesz ha rosszat mondanak,mit csinálok én ott egyedül? A Férjem megdorgált, hogy ne is gondoljak ilyen butaságra, eljön velem, de csak azért hogy utána fenékbe billentsen.
Az ultrahang során kiderült, hogy már nincs szívhang és felszívódóban vannak a magzati elemek.Na, ez a pofon nagyot szólt. Ráadásul közölte az orvos, hogy ő elmegy másnap nyaralni és legyek szíves bemenni a kórházba ahol majd a kollégája megcsinálja a műszeres befejezést. Köpni-nyelni nem tudtam.
Telefonálás, orvos barátnőm elintézte, az ő orvosa megcsinálja. Műszeres befejezés. Mintha valami autóalkatrészről lenne szó. Megbeszéltük hétfőn megcsinálja, addig még előttünk egy végtelen hosszúságú hétvége, szerencsére baráti összejövetelre mentünk, így talán könnyebb volt,de mindenkinek el kellett mondani a rossz hírt, újra és újra felszakítva a sebet. Akkor megfogadtam meg, soha többet nem szabad elmondani ilyen korán. Tudom, hogy nincs senkiben rossz indulat (legalábbis remélem),de akkor is olyan érzés mintha arról beszélgetnénk, hogy milyen a nemi életem, amiről az ember ha beszél egyáltalán,nagyon szűk körben teszi és nem teszi közzé a nagyvilágnak.
Nos eljött a hétfő, túlestünk a műszeres befejezésen (nem tudok szabadulni ettől a szótól így 4,5 év távlatából sem, kegyetlen egy kifejezés).
Aztán következtek a kivizsgálások, inszemináció.
Nekem magas volt a prolactin szintem,Férjemnek sem sem volt tökéletes a spermaképe.
Amire emlékszem,az első Clostylbegit kúrám során amikor még az optimális dózist próbálta beállítani az orvos, kicsit nagyobb adagolást írt fel a kelleténél. Emlékszem úgy éreztem magam mint egy pókasszony aki tele van petével,úgy feszítetettek a petefészkeim, hogy azt hittem mindjárt szétszakad a hasam.
Sikertelen inszemináció után, az orvos egyből azt javasolta, menjünk lombikozni.
Be is jelentkeztünk a Kaali intézetbe 2007 nyarán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése